Prológus

song

Nedvesen meleg levegő öleli körül fáradt testem, a Nap már régen lebukott az égboltról, maga után hagyva a dermesztő feketeséget. Helyenként a régi lámpákból, mely a házak oldalán lóg, aprócska fény szökik a macskaövekre, melyeken sietősen szedem a lábaim. Az út keskeny, s öreg. Nem véletlenül ilyen szűk, hiszen azokban az időkben épült ki a környék, mikor még nem használtak autókat közlekedésre. Minden ablak, ajtó, s bármelyféle nyílás csukott állapotban van, senki sem mer már éjfél tájt ezekre az utcára merészkedni.

Természetesen én, a magam tizenöt életévévemmel ismételten a kivételek táborát erősítem, s ezen a dermesztően rideg, veszélyes helyen mászkálok késő éjjel. Életemben először hagytak egyes egyedül otthon a szüleim több napra, s habár meg lett tiltva, hogy este hat után elhagyjam a házat, egyszerűen nem bírtam tovább, s eljöttem. Bezárva, megfenyítve éreztem magam, akit korlátoznak. Nem vagyok én már gyerek, hogy nyolckor ágyban legyen a helyem, tökéletesen tudok vigyázni magamra, hisz’ mi baj történhetne?

Nem érzem a veszély keserűen maró érzését, sem a félelem mardosó tudatát. Magabiztosan vágok át a kihalt utcákon, melyről már megannyi rémisztő történet keringett a városban, meg akarom mutatni mindenkinek, hogy felnőttként lehet már kezelni, nem vagyok egy parázós kisgyermek.

Utcáról utcára haladok, melyek egyre szűkebbnek hatnak, s a fényesség is fakulni kezd. Roskadozó vakolatú a házak kiöregedett, színtelen oldalai, ridegséget árasztanak magukból, néhol eldőlve hever egy ütött-kopott sámli, melyre még így, elborult elmével sem ülnék.

Ajkaimba harapok, melyekre ráfért már egy kis nedvesítés, olyannyira ki voltak száradva. Feltűnően lassítok eddig merész tempómon, mozdulataimba mérhetetlen óvatossággal fordulok körbe tengelyem körül, még esélyt sem adva annak a véletlennek, hogy bármely terület is piszkosul eltűnjön a látókörömből. Egyre szűkebb, sötétebb, s fenyegetőbb itt minden.

Ugyan, mitől félek, a mumustól?

Kérdeztem megingott lelkemtől, s úgy éreztem menten kettészakadok. Egyik énemen rohamosan kezdett el uralkodni a pánik didergető szellője, azonban a szívem másik felét pedig a bizonyítási vágy vitte előre, s végül a lábaimat is tovább a kisutcán.

Lassabban sétáltam, de nem lopakodtam. Hangtalanul és óvatosan róttam az utat, de semmiképpen sem félve. Azt hiszem.

Aprócska, azonban sokáig futó percek teltek el, mikor az utca kettévált előttem. Előre már semmiféleképpen sem tudtam volna haladni, így maradt két opció; jobbra vagy balra.

Akármennyire is égett a bennem a lázadás forrón sercegő tüze, ki akartam jutni innen. Elértem mindent, amit akartam – magam sem tudom, hogy pontosan mit -, sétálgattam a sötét, fénytől megmentett rideg és tiltott helyen, el tudom mondani, hogy én bizony megtettem, de most már haza akarok menni, feloltani az összes létező lámpát, kétszeres forgatással bezárni a bejárati ajtót, majd bebújni a dunyhámtól felpolcozott ágyamba, plüss teknősöm körbeölelve biztonságban érezni magam.

Lefékeztem, s próbáltam kimatekozni, vajon melyik vezethet ki a főútra engem, ahonnan már csak pár utcányira van az a bizonyos hatalmas fehér ház, apró kék keretes ablakokkal, melyet már születésem óta otthonnak hívhatok. Végül egy vállrántással elkönyveltem magamnak, hogy jobbra veszem az irányt, hiszen az a jobb. Csak beválik.

Talán a félelem kiskarmait visszahúzta az elmémben, mert nem éreztem már annyira jelen, de tudat alatt még mindig ott motoszkált hosszú lábaival. Gyorsabban sétáltam, szinte kocogtam, megéreztem a megkönnyebbülés langyos érzését, mely a gyomrom tájékától indulva futott végig egész lényemben, s már-már biztonságosan éreztem magam, hisz’ azt hittem hamarosan elém tárul a nyüzsgő főút, amely még most sem alszik.

Tévedtem. Naná, hogy tévedtem. Amint megfogalmazódott bennem, hogy a jobb oldalt válasszam, egyből balra kellett volna mennem, s elhinni, a megérzéseim mind szarok.

Az utcának szélesedni, s kivilágosodnia kellett volna, ehelyett még jobban elnyelt a sötétség fojtogató kezeivel, s sikátorrá alakult át az egész. Vissza kell fordulnom! Tudom, egyszerűen érzem a veszély mocskos füstjét, közel éghet már a tüze. De késő volt.

Megpillantottam két elmosódott alakot a közel távolban, nem bírtam kivenni pontos formáikat, a vakítóan sötét éjszakában, de biztos voltam benne, hogy dulakodnak. Nem élesedtek ki a vonásaik, nem is váltak nagyobbakká, egyértelmű volt, hogy nem közelednek, azonban nem is távolodnak. Az egyik sötét alak jóval apróbbnak, elveszettebbnek tűnt, mint ellenfele, s ahogyan egyhelyben lefagyva hunyorogtam, rájöttem, egy idős néni s egy középkorú férfi veszekedésébe csöppentem bele váratlanul, pont, mint az első kósza esőcsepp egy hatalmas vihar elején.

Ekkor vágott fejbe nagy erőkkel a felismerés kinyújtott karral, menekülnöm kell! Zihálni kezdtem, a szívem kétszeres tempóval dübörgött odabent, mellkasom szorítani kezdett, de mozdulni nem bírtam. Csak álltam, néztem, ahogyan hadonásznak egymással szemben, miközben felmértem lehetőségeim szegényes választékát a feltűnésmentes távozásra. Visszafordulni már nem tudok, akármennyire is sötét van, a fejemet adom arra, hogy kiszúrnak, amire igazán nincs szükségem. A sokk hatása alól nagykanállal kaparásztam magam ki pillanatok alatt, s pillantottam meg az egyetlen egy hatásos menedékem. Bal oldalamon – ironikus - két ház nem volt összeépítve, így egy kicsike rés értetlenkedett köztük, mely nem volt túlságosan hosszú, mert a kertjük együtt volt, azonban pont elég arra, hogy elbújhassak ott. Nem gondolkoztam, nem próbáltam inkább mégis elmenekülni, reflexszerűen vittek lábaim az éjfekete lyukba, óvatos, mégis meggondolatlan léptekkel másztam be pillanatok töredéke alatt, s meghúzva magam lestem ki a fal mögül.

A nő már a térdepelt, a férfi pedig az égbolton ragyogó csillagok segítségével élesen fénylő valamit tartott jobb markéban. Egy kést. Toronyszerűen magasodott a megrogyott asszony föle, fegyverét fenyegetően a torka elé tartotta, s üvöltözött. Hangosan futottak ki ajkai közül a mocskos szavak, azonban nem igazán értettem őket. Olaszul beszélt, tehát helyi lakosok voltak. Aprócska városunk ezen részein éltek a bevándorlók, a spanyol, olasz, portugál nemzetiségű emberek, akikről apám mindig is azt tanította, jobb elkerülni őket. Állítása szerint az a pornépnek is a legalja volt, akik nem is akartak becsületesen élni, loptak, csaltak, ahogyan csak tudtak. Pontosan ezért is jöttem ide. Mert megtiltotta.

Azonban ahogyan ott kuporogtam félelemmel körbevett rejtekhelyem, azt kívántam, bárcsak hallgattam volna rá. Szívem zakatolt, gombóc keletkezett torkomban és gyomromban egyaránt, melyek rohamszerűen akartak kitörni, látásom elhomályosult, elmémre fekete eső hullt, elrepített a pánik erőteljes hurrikánja.

Talán segítenem kellene. Lejátszottam ködös agyamban ezt a lehetőségi formulát. Ha még most kitörök innen, akárcsak a madár az órákból, s eszeveszett tempóban rohanni kezdek feléjük, megakadályozhatom a nő halálát. Legalábbis egy ideig. Ha tényleg igazak a mendemondák, melyekkel minket riogatnak, s melyeket apám mindig is nevelt belém, a férfi elborult állapotában képes lenne megölni, hogy gondtalanul végezhessen eredeti áldozatával, s ne legyen egyetlen szemtanúja sem tettének, hogy levehesse a piszkos kesztyűt kezeiről, s nyomtalanul eltűnjön. Feláldoznám magam egy idős nőért, akinek még a nevét sem tudom, s sajnos neki már amúgy is végére ért élete? Ha megtenném, legalább bátorságból és önzetlenségből kerülnék a túlvilágra, s talán még egy kis tortát is kapnék fent elhaló taps keretében.

Én viszont még élni akarok! Édes Istenkém, hiszen még csak tizenöt éves vagyok, még csak nem is léptem át a nagybetűs ÉLET elbűvölő kapuját. Az meg nem mellékes, hogy mindketten csalók, valószínűleg zűrös ügyeket intéznek el hitvány módon. Lehet, hogy a nő tényleg bűnös.

Ó, ugyan már. Ahogyan néztem a reményvesztett asszony alakját, ahogyan fokozatosan gyorsabban rázkódik a válla, összeszűkült a szívem. Hiszen ő is ember, akármit is tett, nem érdemel ily ocsmány halált. Ugyan olyan ember, mint én, nem tehet róla, hogy ebben a környezetben nevelkedett egykor. Ezt látta, így élt mindig is, neki ez a természetes. Csak egy nő, akit lehet gyerekek várnak otthon, esetleg unokák, ugyanabban a világban, ugyanazon városban, ahol én, mégis merőben más életvitellel.

Könnyeim patakként szántották végig arcom, minden egyes pontján nyomot hagyva, egész testemben remegtem, széthasadt megtört lelkem, s akármennyire is szerettem volna segíteni, nem tudtam. Nem mertem kilépni a menedékemből, s a legcsekélyebb kockázatot sem vállalni, hogy megpróbáljam a lehetetlent; megmenteni egy emberi életet a rá váró halál forrón bugyborékoló lávájától.
Próbáltam, de nem sikerült. Énem szétvált, s mocskosul vitázott azon, hogy mit is tegyen a test, melyben nagy erőkkel bíró lélekdarabok csapnak össze. Összerogytam, egyszerűen tudat alatti állapotba sodort az érzés, mely dübörgött a gyomromban rohamszerűen felfele, kúszott a torkomhoz, s összehúzta. Alig kaptam levegőt, ziháltam,  könnyeim csak futottak fájó arcbőrömön, lecsöppenve a mélységbe, s azt hittem, képtelen lennék bármit is érzékelni a külvilágól.
Nem voltam ura önmagamnak, reflexeim működtek, s tekintetem menthetetlenül egy gyilkosságot követett végig.
Percek sem teltek el, de láttam, ahogyan a penge éles kés a nő mellkasi részébe kegyetlenül befúródott, s egy felülmúlhatatlanul fájdalomban úszó sikoly hagyta el ajkait, utoljára az életben. Megmerevedett, szája még mindig o alakba formálódott, azonban hang nem társult lelke kiszökéséhez. Akadozva, mégis hirtelen gyorsan elterült a betonon, feje felém fordulva koppant a talajon, s a fojtogató sötétben is szemeibe tudtam nézni, melyek kidermesztve maradtak, s a Hold halvány fénye élesen tükröződött benne. Meghalt.
Azonban feketén fénylő tekintete piszkosul enyéimbe fúródott, s azt üvöltötte elködösült elmémben: Végignézted halálom, most én vagyok a soros..!

Drágák!

Köszöntünk titeket első közös blogunkon, mely hosszú idők után végre nyilvánosságra került. Tulajdonképpen nem tudjuk, mit írjunk most, hisze mindkettőnknek van már blogja, s olvasókkal is rendelkezünk. Ez valami új, valami más, s vonzott a kihívás bennünket, hogy teljesen eltérő stílusunkat egyesítsük. A részek írása nincs személyre szabva,idő, ihlet és ötlet kérdése, hogy éppen ki fogja megírni, de ezt a fejezet végén jelezni fogjuk.

Reméljük elnyeri tetszéseteket, s egyedit fogunk alkotni.

Jó olvasást,

J. Samuels & Zoé.

(A prológust Zoé írta)