song |
A karjai közt minden más.
Ha vele vagyok, minden olyan más.
Nincsenek itt, a hangok félnek tőle, elkergeti őket. Megvéd engem.
Ha velem van, nincs szenvedés,
nincs fájdalom, nem hallom őket,
olyankor csak mi ketten vagyunk. Ketten, ellenük.
A szívem a torkomban dobog,
felpislogok rá, miközben lábujjhegyre állva próbálom csökkenteni a
magasságkülönbséget, akkor is, ha tudatában vagyok annak, hogy ez szinte
lehetetlen küldetés. Halkan nevet rajtam, mikor egy pillanatra elvesztem az
egyensúlyom, és reflexszerűen kap utánam, ujjainak nyoma beleég a derekamba,
tenyerem a mellkasának feszítem, és úgy pipiskedek tovább. Néhány percig még
húz, majd valószínűleg megelégeli a szerencsétlenkedésem, mert lehajol, és
gyengéd, mégis határozott mozdulattal nyomja ajkát az enyémhez, szemeim
automatikusan hunyom le, ujjaim a puha tincsek közé vezetem, lágyan simogatom
haját a tarkójánál, és élvezem, hogy úgy csókol, mintha az élete múlna rajta.
Holott valójában az én életem az,
ami tőle függ.
Elhúzódik, mosolyogva pillant le
rám, zöld tekintete biztonságot nyújtón fúródik az enyémbe, miközben jobb
kezével kisimít egy rakoncátlan tincset az arcomból.
- Szeretlek Angie – suttogja halkan, mintha tartania kellene attól,
hogy valaki meghallja édes szavait a sötét szobában. Vallomását csend követi,
nem hallok mást, csak a halk és egyenletes lélegzetvételét, csak a
szívdobogását, nem észlelek mást, csak Őt.
Szeretném elmondani, hogy én is
szeretem. Szeretném biztosítani afelől, hogy az érzései viszonzottak, az
enyémek nem változtak azóta sem, és soha többé nem is fognak, de nem megy.
Túl késő, hirtelen, egyszerre, és váratlanul történik minden,
karjai lehullnak rólam, édes ajkai elszakadnak az enyémektől, kezeim, amik
eddig őt ölelték, most tehetetlenül markolásszák a levegőt. Tekintete, ami
ezidáig fogva tartott, egyre távolodik, míg pillantása végleg el nem hagyja az
enyém, s bár ordítok, ahogy a torkomon kifér, mégsem hallja meg.
Nem hall, nem mozdul, nem tesz
semmit, csak kétségbeesetten néz vissza rám, és hagyja, hogy elnyelje a
sötétség.
Miért nem ellenkezik? Miért nem
harcol? Miért hagyja magát?
Mert nem kellesz, mert nem szeret, mert már nem érdekled. Elkéstél,
idővel elfelejt.
Újból itt vannak, egyre
hangosabbak, egyre durvábbak, és ezúttal mintha többen lennének. Nem tudom már
melyik gondolat az övék, melyik a sajátom, nem tudom, hol van Mikey, hová tűnt,
hová vitték.
Kapkodom a fejem, de eltűnnek a
sötétkék falak, amik eddig körbevettek, nem látom már a rock bandák posztereit
az ágy felett, nem látom a saját képem, ami az éjjeliszekrényéről nézett vissza
rám. Egy pillanatra nem látok semmit, csak sötétséget, a lelkem sötétjét, amit
ő hagyott itt maga után, csak a fájdalommal teli kongó ürességet.
Egy pillanatra elveszik a remény,
nincs több fény, nincs nevetés, és igazán, arra a pillanatra még azt is
elfelejtem, mit is jelent boldognak lenni.
Nélküle már emlékezni sem érdemes,
és a jókedv is csak egy újabb közhely, amiben valójában senki sem hisz.
Állok a semmiben, és bár el
akarok indulni, el akarok futni előlük,
a kínzó fájdalom, ami valahonnan a gyomromból tört utat magának lebénítja a
lábaim, nincs menekvés. Térdre esek, a por az arcom, és az alkarjaim piszkítja,
köhögök, fulladozok, sírok.
Miatta, érte, mert elvitték.
Szívem tonnás súlya a földre húz,
a hátam megfeszül, és a szemeimből csorgó véres könnyek otthagyják nyomukat a
mocskos aszfalton. Körmeimmel a pólóm nyakát szorítom, a fejem felett
összecsapnak a hullámok, úgy érzem, pillanatok kérdése, és megfulladok, belefulladok önmagamba.
A hangok szüntelenül csak
ismétlik önmagukat, egymást, bántó szavaik lyukat égetnek az elmémbe, az
elhagyatott utca pedig visszhangzik elkínzott sikolyaimtól.
Megérdemled!
Szól a leghangosabbik, az ő
hangját valamiért tisztábban hallom a többinél, ismerős, mintha már hosszú évek
óta kísértene. Idővel megszokja az ember.
Fejem kényszeredetten fordítom a
bal oldalamra, ahol két fal közt egy apró rés tátong, épp elfér benne egy
kisebb méretű ember, irányából pedig közelít felém az önelégülten mosolygó arc,
tudván, hogy győzött. Tekintete üres, semmitmondó, és halott.
Épp olyan, mint az enyém.
Egy hangos kiáltás az, ami
felzavar édes rémálmomból, és időbe telik, míg ráeszmélek, hogy a tulajdon
sikításomról van szó. Hirtelen ülök fel az ágyban, a takaró teljesen rám
csavarodott, gerincem mentén verejték csorog végig, a szívem pedig kitörni készül
a bordáim közül.
Csak egy álom. Egy álom volt, nyugtatom magam, bár
minden igyekezetem hiába, sajgó, ezerszer megtépázott lelkem képtelen felfogni
a tényt, miszerint az ölelő karok, a pillantása, a csókja, mind újból csak a
képzeletem szüleményei voltak.
Megelevenedik előttem az érzés,
amit a hiánya okoz, a szenvedés, az üresség, a kín. Keserédes fájdalom leng
körül, míg élvezem a bénító csendet, amit az emlékezetemben erősen élő lénye
vált ki, bár nem tart addig, amíg szeretném. Néhány nyugodt perc, mindössze
ennyi jár nekem, s a különböző tónusú hangok újból felerősödnek, a
halántékom lüktetni kezd, ajkam pedig megremeg, mire keményen beleharapok.
Nincs itt, nincs veled, nem kellesz neki.
Kántálják egyszerre, szemeimbe
könnyek szöknek, átölelem önmagam, és előre hátra kezdek dülöngélni, közben
pedig sebesen rázom a fejem, és próbálom elhitetni magammal, hogy nem igaz,
amit mondanak. Sötétszőke hajam az arcomra tapad, nincs itt, hogy a fülem mögé
tűrje a rakoncátlan tincseket, nem fonja körém a karjait, így hát magamat
ölelem, szimplán azért, hogy ne essek darabokra.
Mióta elment, minden egyes
reggelem ilyen.
Sírva ébredek, az utóbbi időben
felerősödtek a rémálmok, egyre rosszabbak, hisz az Isten szerelmére, legutóbb
vért könnyeztem! Egy normális emberre gyógyítóan hat az idő múlása, egy
normális ember több hónap alatt csak felejt. Egy normális embernek nem
ordibálnak mások a fejében, nem uralják a gondolatait, nem álmodja azt, hogy
elhagyatottan hal meg egy apró, sötét, és veszélyes mellékutcában, bár
elképzelhető, hogy épp ez a gond.
Én cseppet sem vagyok normális.
Órák telnek el, míg ráz a
zokogás, bár az is lehet, hogy csupán csak néhány perc, a könnyfátyol eltakarja
szemeim elől az óra mutatóit, a digitális számokat, a telefonom képernyőével
pedig inkább már nem is próbálkozom. Hisz még a hátterem is Ő.
Egy idő után végül elfogynak a könnyek, bár a
sírógörcs nem szűnik, így sós cseppek hiányában reszketek összekucorodva az
ágyam közepén. Kicsinek érzem magam, egyre kisebbnek, ők pedig egyre többen
vannak, nem hallgatnak, nem hagynak nyugodni.
A halántékom lüktet, a kiabálás,
ami valójában csak az én fejemben létezik, nem szűnik, sőt a hangerő egyre csak
erősödik, pontos párhuzamba állíthatóan a fájdalommal, ami a szívem tájékát
mardossa. Üveges tekintetem az ággyal szemközti csupasz, halványsárga falra
tapasztom, s míg az elmém szüntelenül – sikertelenül – próbálkozik kizárni a
hangokat, én azzal szórakoztatom magam, hogy az egyszerű tapéta helyére
képzelem az engem vizslató mélyzöld szemeket, amik színtisztán élnek az
emlékezetemben. A tekintete, és az egész lénye felejthetetlen számomra.
Nem is tudom, hogy volt képes azt
kérni tőlem, feledjem el, hogy volt képes magamra hagyni.
Azt mondta, vigyáz rám.
Megígérte, bár mint azt már észrevettem, az emberek mind ilyenek. Megfogadnak dolgokat, megszegik az ígéreteiket, hazudnak, s földbe tiporják a gyengéket.
Azt mondta, vigyáz rám.
Megígérte, bár mint azt már észrevettem, az emberek mind ilyenek. Megfogadnak dolgokat, megszegik az ígéreteiket, hazudnak, s földbe tiporják a gyengéket.
És még így, mindennek tudatában
sem vagyok képes gyűlölni őt, haragudni, holott ez volt az egyetlen, amire
kért.
Én viszont képtelen
vagyok a gyűlöletre. Képtelen vagyok bármire.
Szeretni tudnám, arra viszont már neki nincsen szüksége.
Erőt veszek magamon, és egy
határozott mozdulattal kisöpröm az arcomból a rátapadt piszkosszőke tincseket,
majd lábaim kibogozva a paplancsomóból kicsúszom az ágy szélére, s lelógatom
őket, míg meztelen talpam a hideg parkettát nem érinti. Eleresztek egy elkeseredett
sóhajtást, miközben remegve állok két lábra, és a félhomályban elbotorkálok az
íróasztalomig. Megismétlem azt a mozdulatsort, ami szinte már a napi
rutinom részévé nőtte ki magát, kihúzom a legalsó fiókot, óvatosan leemelem az
ott található ékszeres doboz fedelét, és elmarom belőle a gondosan apróra
hajtogatott, spirálfüzetből kiszakított papírlapot.
Szaggatottan fújom ki a levegőt,
miután visszahuppanok az ágyra, ami akkor is hidegnek hat, ha csupán néhány perccel ezelőtt
másztam ki belőle.
Kibukik egy könnycsepp, miközben
remegő kezekkel, és sajgó fejjel hajtogatom szét a levelet, és végre megpillantom
a néhol már elmosódott tintát, az átsatírozott sorokat, és a kusza, semmivel
össze nem téveszthető, mégis egy férfihoz képest igenis szép kézírást. Az érzések
felülkerekednek rajtam, a szívem kétszer olyan hangosan ver, a fejem pedig
úszik az önsajnálatban, én mégis mosolygok.
Mosolygok, mert úgy érzem, velem
van.
Mosolygok, mert azokat a sorokat
olvasom, amiket nekem, és csakis nekem szánt.
Mosolygok, mert képtelen vagyok
mást tenni, mégis könnyezek, mert irtózatosan hiányzik.
Hangosan szipogok néhányszor, a
kézfejemmel megtörlöm a szemem alatti területet, a fejemben pedig rengeteg idő
múltán egyedül az ő hangja visszhangzik, miközben újraolvasom a sorokat, amiket
már szinte kívülről fújok.
A sorait, melyekkel aztán végleg
elhagyott…
Köszönjek?
És ha köszönnék, mégis hogyan?
Helló, vagy esetleg viszlát?
Nem tudom, mi lenne, ha
egyszerűen átugornánk ezt a részt? A büdös életben nem írtam még levelet, pláne
nem ilyet, és bár megpróbálom kihozni magamból a legjobbat, nem ígérem, hogy
nem lesz végül ez is csak egy, a spirálfüzetből kiszakított, összegyűrt, majd a
kukába hajított lapok közül.
Tudod, mennyire kibaszottul nehéz
megfogalmaznom ezt az egyszerűnek tűnő üzenetet? Pedig állítólag jó vagyok a
szavakban, mindig azt mondtad, csodálsz, amiért képes vagyok bármilyen
helyzetben kifejezni a gondolataim, most mégis csak bámulom a néhány sorral
bepiszkított oldalt, és nem tudom, hogyan tovább.
Nehéz, mégsem adom fel, hisz
Rólad van szó.
Angie.
Mindenekelőtt szeretném
leszögezni, hogy szeretlek. Mindennél, és mindenkinél jobban, örökké, azt
hiszem, ezt bátran mondhatom. Ez mégsem jelenti feltétlenül azt, hogy bírom még tovább.
Legyek őszinte?
Valószínűleg bólintasz egyet,
miután elolvasod a fentebb lévő sort, sőt lehet, hogy át is ugrod most ezt a
részt. Kíváncsi vagy, és biztos vagyok abban, hogy szorongatod a paplanod
sarkát, ölelgeted a párnád, vagy épp azt az idióta plüssteknőst, amit
ismeretlen okokból kifolyólag úgy imádsz. Kíváncsi vagy, én pedig mindent
megadnék azért, hogy újra láthassam, ahogy érdeklődve ráncolod a szemöldököd,
még nem tudván, mi fog kisülni ebből az egészből.
Rendben, rendben, szinte látom
magam előtt, ahogy türelmetlenül sóhajtozva rácsapsz egyet az ágyadra – „ne húzd
már az agyam, Mikey!”.
Sajnálom, Angel, sajnálom, de
egyszerűen leírni sem tudom. Azt gondoltam, ez így könnyebb lesz, egyszerűbb
lesz papírra vetni - majd kirázom a kisujjamból, akárcsak egy dalt -, de nem
az. Én csak időt szeretnék, egy kis időt, akkor is, ha tudom, az sem segítene.
Semmi sem tud segíteni, talán még
Te sem.
Eltértem a tárgytól, mint
mondtam, nem az én asztalom ez az egész levélírósdi,
hiába szólnak a fejhallgatómból felváltva All
Time Low és Green Day dalok, a
kedvenc dalaid. Hiába oldom fel szinte percenként a mobilom biztonsági zárát,
csakhogy láthassam a háttérképem, amin mi ketten vagyunk.
Hiába minden gondolatom, hiába az
összes könnycsepp, hisz már elhatároztam magam, és bármennyire is fáj már-már
fizikailag a tudat, hogy most is épp egy újabb időzónával kerülök távolabb
tőled… Hiába, és igazán, már nem kellene, hogy érdekeljen.
Mégis, talán Te tudod a
legjobban, hogy sosem teszem azt, amit kellene,
vagy épp ami elvárható volna.
Lényegében én sem értem a
tetteim, nem tudom, mit miért csinálok, és azt sem vágom, hogyan szeretném
akkor veled megérteni a miérteket,
mikor saját magam sem vagyok tisztában velük. Talán ezt hívják hetedik
érzéknek, vagy mit tudom én, lehet, hogy csak egyszerűen bolondulok meg, de érzem, hogy ennek így kell történnie,
váltig állítom, hogy nem bírnád huzamosabb azt a nyomást, ami velem jár,
szeretném, ha megértenéd, hogy ezt miattad teszem, nem pedig a saját önzőségem
hajt.
Aznap éjjel átmentem hozzád, úgy
terveztem, elmondom, hogy lelépek, de nem tettem meg, nem volt hozzá szívem, és
nem akartam, hogy sírj. Hisz tudod, mennyire gyűlölöm, ha sírsz. Kérlek, ne
tedd! Ígérd meg, hogy mosolyogva gondolsz majd vissza rám, ígérd meg, hogy nem
feledsz, és nem hagysz elfakulni az emlékeid közt. Hisz ez volt az, amire
vágytam, nem szerettem volna, ha csak egy fájó pont maradok benned, értsd meg,
miattad alakítottam így.
Szeretem a mosolyod, és még
inkább szeretem, ha én vagyok a mosolyod oka. Kérlek, mosolyogj, Angie!
Ne hagyd abba a nevetést, az
hozzád tartozik, el sem tudlak képzelni a szeleburdi vigyor nélkül, képtelen
vagyok szavakba önteni, mennyire szerelmes vagyok beléd, és a szemed sarkában
összefutó nevetőráncokba.
Jobb lesz így. Csak hidd el
nekem, hogy jobb lesz így.
Majd én szenvedek helyetted,
hagyom lefolyni a könnyeket az arcomon, csak annyit kérek, Te ne tedd! Nem
tudnék azzal a tudattal élni, hogy miattam vagy szomorú, gondolj arra, hogy egy
gyökér vagyok, amiért elhagytalak, és nem érdemlek egyetlen könnycseppet sem. Nem
vagyok méltó rá.
Hibáztass engem, gyűlölj, nem
érdekel!
Csak tudd, hogy én akkor is
szeretlek majd. Örökké, tudod?
Nem hinném, hogy Te is érzed ezt,
olyan, mintha bármiféle előjel nélkül kitéptek volna egy darabot a
mellkasomból, és nem gondolom, hogy a tompa fájdalom bármikor is enyhülni fog.
Nem úgy tűnik, igazán remélem, Te nem érzed, mert bátran mondhatom, hogy ez a
világ legpocsékabb fájdalma.
A megszakadt szív. Milyen elcsépelten hangzik.
Aznap éjjel úgy néztél ki, mint
egy angyal.
Ironikus, mivel a neved is ez, és
tudom, hogy lehetnék sokkal kreatívabb is, de kérek, bocsásd meg ezt, a
helyzetem elég válságosnak látszik.
Szóval, úgy néztél ki, mint egy
álruhába bújt angyal, a szemeid csillogtak a telihold fényében, és a fehér
pólóm, ami majdnem az egész combod eltakarta csak még inkább rásegített erre az
érzésre. Szőke hajad kócos kontyba fogva ült a fejed tetején, kissé álmos és
értetlen arccal bámultál rám. Megértem, nem tudtad, miért bukkanok fel a
házatok hátsókertjében az éjszaka kellős közepén. Azt feleltem, csak látni
akartalak.
Sajnálom.
Sajnálom, hogy akkor láttál
utoljára, és nem tudhattad, sajnálom, hogy olyan kétségbeesetten csókoltalak,
hogy erősen öleltelek, és sajnálom, hogy valószínűleg percekig nem jutottál
levegőhöz, miután eleresztettelek.
Sajnálom, ha most fájdalmat
okozok, annyit kérek, hogy egyszer majd bocsáss meg, rendben, Angie?
Már most hiányzol, pedig még csak
néhány hét telt el, mióta felszállt a gépem, a gépünk.
Azóta ez már a negyedik
repülőutam, és azt kell mondjam, tetszik. Nagyon is tetszik nekem, bár néha azt
kívánom, bárcsak velem lennél, bárcsak együtt repülhetnénk körbe a Földet, de
tudom, hogy ez még nem lehetséges. Soha
nem is lesz az.
A Te időd még nem jött el.
Lehet még egy utolsó kérésem?
Csak egyetlenegy…
Tárd ki a szárnyaid, Angie! Tárd
ki a szárnyaid, és hagyd, hogy repítsen a szél, hisz angyal vagy, és az angyalok
tudnak repülni. Bátran merem mondani, hogy Te leszel a leggyönyörűbb
mindközül, ha rájössz, mire vagy képes.
Az angyal benned él, kedves, már
csak a végső löket hiányzik ahhoz, hogy végre elmerj rugaszkodni a talajról.
Hogy végre szárnyalhass úgy, ahogy most én teszem.
Szeretlek Angie.
Sajnálom,
Szeretlek.
.............................................................
Sziasztok Angyalkák!
Nos igen, ez a pillanat is elérkezett, itt az első fejezet, én személy szerint már elképesztően vártam azt, hogy véglegesen elkészüljön, feltehessük Nektek, és őszintén remélem, hogy nem okozott csalódást, esetlegesen nem lett kevesebb, mint amire számítottatok.
Szeretnénk egyébként megköszönni a tíz rendszerest, és az 1000+ megtekintést, hisz ez csupán egyetlen Prológust követően szerintem egy hatalmas dolog, amiért mindketten eszméletlen hálásak vagyunk.
Ha úgy tartja kedvetek, pipáljatok, kommenteljetek, bármiféle visszajelzésnek örülünk.
Hatalmas ölelés,
Zoé & J. Samuels
(a fejezetet J. Samuels írta)