2014. szeptember 3., szerda

01. - Felébredve


song
A karjai közt minden más.
Ha vele vagyok, minden olyan más.
Nincsenek itt, a hangok félnek tőle, elkergeti őket. Megvéd engem.
Ha velem van, nincs szenvedés, nincs fájdalom, nem hallom őket, olyankor csak mi ketten vagyunk. Ketten, ellenük.
A szívem a torkomban dobog, felpislogok rá, miközben lábujjhegyre állva próbálom csökkenteni a magasságkülönbséget, akkor is, ha tudatában vagyok annak, hogy ez szinte lehetetlen küldetés. Halkan nevet rajtam, mikor egy pillanatra elvesztem az egyensúlyom, és reflexszerűen kap utánam, ujjainak nyoma beleég a derekamba, tenyerem a mellkasának feszítem, és úgy pipiskedek tovább. Néhány percig még húz, majd valószínűleg megelégeli a szerencsétlenkedésem, mert lehajol, és gyengéd, mégis határozott mozdulattal nyomja ajkát az enyémhez, szemeim automatikusan hunyom le, ujjaim a puha tincsek közé vezetem, lágyan simogatom haját a tarkójánál, és élvezem, hogy úgy csókol, mintha az élete múlna rajta.
Holott valójában az én életem az, ami tőle függ.
Elhúzódik, mosolyogva pillant le rám, zöld tekintete biztonságot nyújtón fúródik az enyémbe, miközben jobb kezével kisimít egy rakoncátlan tincset az arcomból.
- Szeretlek Angie – suttogja halkan, mintha tartania kellene attól, hogy valaki meghallja édes szavait a sötét szobában. Vallomását csend követi, nem hallok mást, csak a halk és egyenletes lélegzetvételét, csak a szívdobogását, nem észlelek mást, csak Őt.
Szeretném elmondani, hogy én is szeretem. Szeretném biztosítani afelől, hogy az érzései viszonzottak, az enyémek nem változtak azóta sem, és soha többé nem is fognak, de nem megy.

Túl késő, hirtelen, egyszerre, és váratlanul történik minden, karjai lehullnak rólam, édes ajkai elszakadnak az enyémektől, kezeim, amik eddig őt ölelték, most tehetetlenül markolásszák a levegőt. Tekintete, ami ezidáig fogva tartott, egyre távolodik, míg pillantása végleg el nem hagyja az enyém, s bár ordítok, ahogy a torkomon kifér, mégsem hallja meg.
Nem hall, nem mozdul, nem tesz semmit, csak kétségbeesetten néz vissza rám, és hagyja, hogy elnyelje a sötétség.
Miért nem ellenkezik? Miért nem harcol? Miért hagyja magát?
Mert nem kellesz, mert nem szeret, mert már nem érdekled. Elkéstél, idővel elfelejt.
Újból itt vannak, egyre hangosabbak, egyre durvábbak, és ezúttal mintha többen lennének. Nem tudom már melyik gondolat az övék, melyik a sajátom, nem tudom, hol van Mikey, hová tűnt, hová vitték.
Kapkodom a fejem, de eltűnnek a sötétkék falak, amik eddig körbevettek, nem látom már a rock bandák posztereit az ágy felett, nem látom a saját képem, ami az éjjeliszekrényéről nézett vissza rám. Egy pillanatra nem látok semmit, csak sötétséget, a lelkem sötétjét, amit ő hagyott itt maga után, csak a fájdalommal teli kongó ürességet.
Egy pillanatra elveszik a remény, nincs több fény, nincs nevetés, és igazán, arra a pillanatra még azt is elfelejtem, mit is jelent boldognak lenni.
Nélküle már emlékezni sem érdemes, és a jókedv is csak egy újabb közhely, amiben valójában senki sem hisz.

Állok a semmiben, és bár el akarok indulni, el akarok futni előlük, a kínzó fájdalom, ami valahonnan a gyomromból tört utat magának lebénítja a lábaim, nincs menekvés. Térdre esek, a por az arcom, és az alkarjaim piszkítja, köhögök, fulladozok, sírok.
Miatta, érte, mert elvitték.

Szívem tonnás súlya a földre húz, a hátam megfeszül, és a szemeimből csorgó véres könnyek otthagyják nyomukat a mocskos aszfalton. Körmeimmel a pólóm nyakát szorítom, a fejem felett összecsapnak a hullámok, úgy érzem, pillanatok kérdése, és megfulladok, belefulladok önmagamba.
A hangok szüntelenül csak ismétlik önmagukat, egymást, bántó szavaik lyukat égetnek az elmémbe, az elhagyatott utca pedig visszhangzik elkínzott sikolyaimtól.
Megérdemled!
Szól a leghangosabbik, az ő hangját valamiért tisztábban hallom a többinél, ismerős, mintha már hosszú évek óta kísértene. Idővel megszokja az ember.
Fejem kényszeredetten fordítom a bal oldalamra, ahol két fal közt egy apró rés tátong, épp elfér benne egy kisebb méretű ember, irányából pedig közelít felém az önelégülten mosolygó arc, tudván, hogy győzött. Tekintete üres, semmitmondó, és halott.
Épp olyan, mint az enyém.

Egy hangos kiáltás az, ami felzavar édes rémálmomból, és időbe telik, míg ráeszmélek, hogy a tulajdon sikításomról van szó. Hirtelen ülök fel az ágyban, a takaró teljesen rám csavarodott, gerincem mentén verejték csorog végig, a szívem pedig kitörni készül a bordáim közül.
Csak egy álom. Egy álom volt, nyugtatom magam, bár minden igyekezetem hiába, sajgó, ezerszer megtépázott lelkem képtelen felfogni a tényt, miszerint az ölelő karok, a pillantása, a csókja, mind újból csak a képzeletem szüleményei voltak.
Megelevenedik előttem az érzés, amit a hiánya okoz, a szenvedés, az üresség, a kín. Keserédes fájdalom leng körül, míg élvezem a bénító csendet, amit az emlékezetemben erősen élő lénye vált ki, bár nem tart addig, amíg szeretném. Néhány nyugodt perc, mindössze ennyi jár nekem, s a különböző tónusú hangok újból felerősödnek, a halántékom lüktetni kezd, ajkam pedig megremeg, mire keményen beleharapok.
Nincs itt, nincs veled, nem kellesz neki.
Kántálják egyszerre, szemeimbe könnyek szöknek, átölelem önmagam, és előre hátra kezdek dülöngélni, közben pedig sebesen rázom a fejem, és próbálom elhitetni magammal, hogy nem igaz, amit mondanak. Sötétszőke hajam az arcomra tapad, nincs itt, hogy a fülem mögé tűrje a rakoncátlan tincseket, nem fonja körém a karjait, így hát magamat ölelem, szimplán azért, hogy ne essek darabokra.

Mióta elment, minden egyes reggelem ilyen.
Sírva ébredek, az utóbbi időben felerősödtek a rémálmok, egyre rosszabbak, hisz az Isten szerelmére, legutóbb vért könnyeztem! Egy normális emberre gyógyítóan hat az idő múlása, egy normális ember több hónap alatt csak felejt. Egy normális embernek nem ordibálnak mások a fejében, nem uralják a gondolatait, nem álmodja azt, hogy elhagyatottan hal meg egy apró, sötét, és veszélyes mellékutcában, bár elképzelhető, hogy épp ez a gond.
Én cseppet sem vagyok normális.

Órák telnek el, míg ráz a zokogás, bár az is lehet, hogy csupán csak néhány perc, a könnyfátyol eltakarja szemeim elől az óra mutatóit, a digitális számokat, a telefonom képernyőével pedig inkább már nem is próbálkozom. Hisz még a hátterem is Ő.
 Egy idő után végül elfogynak a könnyek, bár a sírógörcs nem szűnik, így sós cseppek hiányában reszketek összekucorodva az ágyam közepén. Kicsinek érzem magam, egyre kisebbnek, ők pedig egyre többen vannak, nem hallgatnak, nem hagynak nyugodni.
A halántékom lüktet, a kiabálás, ami valójában csak az én fejemben létezik, nem szűnik, sőt a hangerő egyre csak erősödik, pontos párhuzamba állíthatóan a fájdalommal, ami a szívem tájékát mardossa. Üveges tekintetem az ággyal szemközti csupasz, halványsárga falra tapasztom, s míg az elmém szüntelenül – sikertelenül – próbálkozik kizárni a hangokat, én azzal szórakoztatom magam, hogy az egyszerű tapéta helyére képzelem az engem vizslató mélyzöld szemeket, amik színtisztán élnek az emlékezetemben. A tekintete, és az egész lénye felejthetetlen számomra.
Nem is tudom, hogy volt képes azt kérni tőlem, feledjem el, hogy volt képes magamra hagyni.
Azt mondta, vigyáz rám.
Megígérte, bár mint azt már észrevettem, az emberek mind ilyenek. Megfogadnak dolgokat, megszegik az ígéreteiket, hazudnak, s földbe tiporják a gyengéket.
És még így, mindennek tudatában sem vagyok képes gyűlölni őt, haragudni, holott ez volt az egyetlen, amire kért.
Én viszont képtelen vagyok a gyűlöletre. Képtelen vagyok bármire.
Szeretni tudnám, arra viszont már neki nincsen szüksége.

Erőt veszek magamon, és egy határozott mozdulattal kisöpröm az arcomból a rátapadt piszkosszőke tincseket, majd lábaim kibogozva a paplancsomóból kicsúszom az ágy szélére, s lelógatom őket, míg meztelen talpam a hideg parkettát nem érinti. Eleresztek egy elkeseredett sóhajtást, miközben remegve állok két lábra, és a félhomályban elbotorkálok az íróasztalomig. Megismétlem azt a mozdulatsort, ami szinte már a napi rutinom részévé nőtte ki magát, kihúzom a legalsó fiókot, óvatosan leemelem az ott található ékszeres doboz fedelét, és elmarom belőle a gondosan apróra hajtogatott, spirálfüzetből kiszakított papírlapot.
Szaggatottan fújom ki a levegőt, miután visszahuppanok az ágyra, ami akkor is hidegnek hat, ha csupán néhány perccel ezelőtt másztam ki belőle.
Kibukik egy könnycsepp, miközben remegő kezekkel, és sajgó fejjel hajtogatom szét a levelet, és végre megpillantom a néhol már elmosódott tintát, az átsatírozott sorokat, és a kusza, semmivel össze nem téveszthető, mégis egy férfihoz képest igenis szép kézírást. Az érzések felülkerekednek rajtam, a szívem kétszer olyan hangosan ver, a fejem pedig úszik az önsajnálatban, én mégis mosolygok.
Mosolygok, mert úgy érzem, velem van.
Mosolygok, mert azokat a sorokat olvasom, amiket nekem, és csakis nekem szánt.
Mosolygok, mert képtelen vagyok mást tenni, mégis könnyezek, mert irtózatosan hiányzik.
Hangosan szipogok néhányszor, a kézfejemmel megtörlöm a szemem alatti területet, a fejemben pedig rengeteg idő múltán egyedül az ő hangja visszhangzik, miközben újraolvasom a sorokat, amiket már szinte kívülről fújok.
A sorait, melyekkel aztán végleg elhagyott…


Köszönjek?
És ha köszönnék, mégis hogyan?
Helló, vagy esetleg viszlát?
Nem tudom, mi lenne, ha egyszerűen átugornánk ezt a részt? A büdös életben nem írtam még levelet, pláne nem ilyet, és bár megpróbálom kihozni magamból a legjobbat, nem ígérem, hogy nem lesz végül ez is csak egy, a spirálfüzetből kiszakított, összegyűrt, majd a kukába hajított lapok közül.
Tudod, mennyire kibaszottul nehéz megfogalmaznom ezt az egyszerűnek tűnő üzenetet? Pedig állítólag jó vagyok a szavakban, mindig azt mondtad, csodálsz, amiért képes vagyok bármilyen helyzetben kifejezni a gondolataim, most mégis csak bámulom a néhány sorral bepiszkított oldalt, és nem tudom, hogyan tovább.
Nehéz, mégsem adom fel, hisz Rólad van szó.

Angie.
Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy szeretlek. Mindennél, és mindenkinél jobban, örökké, azt hiszem, ezt bátran mondhatom. Ez mégsem jelenti feltétlenül azt, hogy bírom még tovább.
Legyek őszinte?
Valószínűleg bólintasz egyet, miután elolvasod a fentebb lévő sort, sőt lehet, hogy át is ugrod most ezt a részt. Kíváncsi vagy, és biztos vagyok abban, hogy szorongatod a paplanod sarkát, ölelgeted a párnád, vagy épp azt az idióta plüssteknőst, amit ismeretlen okokból kifolyólag úgy imádsz. Kíváncsi vagy, én pedig mindent megadnék azért, hogy újra láthassam, ahogy érdeklődve ráncolod a szemöldököd, még nem tudván, mi fog kisülni ebből az egészből.
Rendben, rendben, szinte látom magam előtt, ahogy türelmetlenül sóhajtozva rácsapsz egyet az ágyadra – „ne húzd már az agyam, Mikey!”.
Sajnálom, Angel, sajnálom, de egyszerűen leírni sem tudom. Azt gondoltam, ez így könnyebb lesz, egyszerűbb lesz papírra vetni - majd kirázom a kisujjamból, akárcsak egy dalt -, de nem az. Én csak időt szeretnék, egy kis időt, akkor is, ha tudom, az sem segítene.
Semmi sem tud segíteni, talán még Te sem.

Eltértem a tárgytól, mint mondtam, nem az én asztalom ez az egész levélírósdi, hiába szólnak a fejhallgatómból felváltva All Time Low és Green Day dalok, a kedvenc dalaid. Hiába oldom fel szinte percenként a mobilom biztonsági zárát, csakhogy láthassam a háttérképem, amin mi ketten vagyunk.
Hiába minden gondolatom, hiába az összes könnycsepp, hisz már elhatároztam magam, és bármennyire is fáj már-már fizikailag a tudat, hogy most is épp egy újabb időzónával kerülök távolabb tőled… Hiába, és igazán, már nem kellene, hogy érdekeljen.
Mégis, talán Te tudod a legjobban, hogy sosem teszem azt, amit kellene, vagy épp ami elvárható volna.

Lényegében én sem értem a tetteim, nem tudom, mit miért csinálok, és azt sem vágom, hogyan szeretném akkor veled megérteni a miérteket, mikor saját magam sem vagyok tisztában velük. Talán ezt hívják hetedik érzéknek, vagy mit tudom én, lehet, hogy csak egyszerűen bolondulok meg, de érzem, hogy ennek így kell történnie, váltig állítom, hogy nem bírnád huzamosabb azt a nyomást, ami velem jár, szeretném, ha megértenéd, hogy ezt miattad teszem, nem pedig a saját önzőségem hajt.

Aznap éjjel átmentem hozzád, úgy terveztem, elmondom, hogy lelépek, de nem tettem meg, nem volt hozzá szívem, és nem akartam, hogy sírj. Hisz tudod, mennyire gyűlölöm, ha sírsz. Kérlek, ne tedd! Ígérd meg, hogy mosolyogva gondolsz majd vissza rám, ígérd meg, hogy nem feledsz, és nem hagysz elfakulni az emlékeid közt. Hisz ez volt az, amire vágytam, nem szerettem volna, ha csak egy fájó pont maradok benned, értsd meg, miattad alakítottam így.
Szeretem a mosolyod, és még inkább szeretem, ha én vagyok a mosolyod oka. Kérlek, mosolyogj, Angie!
Ne hagyd abba a nevetést, az hozzád tartozik, el sem tudlak képzelni a szeleburdi vigyor nélkül, képtelen vagyok szavakba önteni, mennyire szerelmes vagyok beléd, és a szemed sarkában összefutó nevetőráncokba.
Jobb lesz így. Csak hidd el nekem, hogy jobb lesz így.
Majd én szenvedek helyetted, hagyom lefolyni a könnyeket az arcomon, csak annyit kérek, Te ne tedd! Nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy miattam vagy szomorú, gondolj arra, hogy egy gyökér vagyok, amiért elhagytalak, és nem érdemlek egyetlen könnycseppet sem. Nem vagyok méltó rá.
Hibáztass engem, gyűlölj, nem érdekel!
Csak tudd, hogy én akkor is szeretlek majd. Örökké, tudod?

Nem hinném, hogy Te is érzed ezt, olyan, mintha bármiféle előjel nélkül kitéptek volna egy darabot a mellkasomból, és nem gondolom, hogy a tompa fájdalom bármikor is enyhülni fog. Nem úgy tűnik, igazán remélem, Te nem érzed, mert bátran mondhatom, hogy ez a világ legpocsékabb fájdalma.
A megszakadt szív. Milyen elcsépelten hangzik.

Aznap éjjel úgy néztél ki, mint egy angyal.
Ironikus, mivel a neved is ez, és tudom, hogy lehetnék sokkal kreatívabb is, de kérek, bocsásd meg ezt, a helyzetem elég válságosnak látszik.
Szóval, úgy néztél ki, mint egy álruhába bújt angyal, a szemeid csillogtak a telihold fényében, és a fehér pólóm, ami majdnem az egész combod eltakarta csak még inkább rásegített erre az érzésre. Szőke hajad kócos kontyba fogva ült a fejed tetején, kissé álmos és értetlen arccal bámultál rám. Megértem, nem tudtad, miért bukkanok fel a házatok hátsókertjében az éjszaka kellős közepén. Azt feleltem, csak látni akartalak.
Sajnálom.
Sajnálom, hogy akkor láttál utoljára, és nem tudhattad, sajnálom, hogy olyan kétségbeesetten csókoltalak, hogy erősen öleltelek, és sajnálom, hogy valószínűleg percekig nem jutottál levegőhöz, miután eleresztettelek.
Sajnálom, ha most fájdalmat okozok, annyit kérek, hogy egyszer majd bocsáss meg, rendben, Angie?

Már most hiányzol, pedig még csak néhány hét telt el, mióta felszállt a gépem, a gépünk.
Azóta ez már a negyedik repülőutam, és azt kell mondjam, tetszik. Nagyon is tetszik nekem, bár néha azt kívánom, bárcsak velem lennél, bárcsak együtt repülhetnénk körbe a Földet, de tudom, hogy ez még nem lehetséges. Soha nem is lesz az.
A Te időd még nem jött el.

Lehet még egy utolsó kérésem?
Csak egyetlenegy…
Tárd ki a szárnyaid, Angie! Tárd ki a szárnyaid, és hagyd, hogy repítsen a szél, hisz angyal vagy, és az angyalok tudnak repülni. Bátran merem mondani, hogy Te leszel a leggyönyörűbb mindközül, ha rájössz, mire vagy képes.
Az angyal benned él, kedves, már csak a végső löket hiányzik ahhoz, hogy végre elmerj rugaszkodni a talajról. Hogy végre szárnyalhass úgy, ahogy most én teszem.


Szeretlek Angie.
Sajnálom,
Szeretlek.


.............................................................
Sziasztok Angyalkák!
Nos igen, ez a pillanat is elérkezett, itt az első fejezet, én személy szerint már elképesztően vártam azt, hogy véglegesen elkészüljön, feltehessük Nektek, és őszintén remélem, hogy nem okozott csalódást, esetlegesen nem lett kevesebb, mint amire számítottatok.
Szeretnénk egyébként megköszönni a tíz rendszerest, és az 1000+ megtekintést, hisz ez csupán egyetlen Prológust követően szerintem egy hatalmas dolog, amiért mindketten eszméletlen hálásak vagyunk.
Ha úgy tartja kedvetek, pipáljatok, kommenteljetek, bármiféle visszajelzésnek örülünk.
Hatalmas ölelés,
Zoé & J. Samuels

(a fejezetet J. Samuels írta)

9 megjegyzés:

  1. Drága J. Samuels!

    Én is vártam már a fejezet érkezését, már most annyira imádom ezt a történetet. :) Most látszott csak igazán, hogy kettőtök stílusa mennyire különbözik. Olyan furcsa... Zoé költőien, kicsit elvontan ír (szerintem), te meg sötéten, titokzatosan (a szó legjobb értelmében). De mindketten elképesztőek vagytok.
    A fejezet pedig magával ragadó volt. Annyira... valósághű. Vagy nem is tudom, hogy mondjam. Talán inkább átérezhető, emberi. Imádtam a levelet, imádtam a mondanivalóját, hiszen ez így semmiképp sem indul sablontörténetnek (bár nem is vártam ilyesmit). Annak meg különösen örülök, hogy Michael Clifford fanfiction, mert őt tudom legjobban elviselni a bandából. :D A többiek tűrhetőek, csak Ashton ne legyen.
    Naszóval: várom az új részt.

    Ölel,
    Sheila

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Shelia!
      Mindenekelőtt szeretném elmondani, hogy igazából mi is imádjuk a történetet - nem egoizmus, tényleg :D -, nekem legalábbis nagyon közel áll a szívemhez. A stílusirányzatok valóban merőben különbözőek, Zoé fényévekkel művészibben fogalmaz nálam, haha.
      Nos, Angel problémáihoz, és szenvedéséhez hozzá kell szokni, épp ezért próbáltam élethűen szemléltetni, a továbbiakban sem lesz hiány sehol a szívfájdító részletekből. :D
      Jaj, ez most rossz pont volt, Ashton az életértelmem, mondjuk nem gáz, ha nem szereted, több marad nekem. :D Bár mondjuk ilyen szempontból nézve még nagyobb dolog, ha tetszik, hisz nem a srácok, hanem lényegében a történet miatt olvasod, amiért rettentően hálásak vagyunk.
      Köszönjük, köszönöm a kommented, és igyekszünk mielőbb a következővel. :)
      Ölel, J. <3

      Törlés
  2. Drága J. Samuels!
    Hmm, bevallom még csak egyszer olvastam tőled, és a Louisos blogodból is csak egy fejezetig jutottam, de ez végig fogom olvasni, mert annyira tetszett ez a fejezet. Nagyon ügyesen írsz, minden érzelmet sikerült átadnod, azt a sötétséget, ami körbelengte a lányt. Az alapötlet tetszik, bár nem értem kristálytisztán a miérteket. Miért hagyta el Mickey? Miért nem szállhatott vele? Miért mondta, hogy még nincs kész erre? Érdekes, izgatottan várom, hogy kiderüljenek a legapróbb részletek is ^^
    Millio puszi Xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága szerecsendio!
      Hű, nekem pedig mérhetetlenül jó érzés ilyet olvasni pont Tőled, hisz elképesztően tehetségesnek tartalak. Talán pont ez a ködös és titokzatos dolog a kedvencem ebben az egész történetben, szeretnénk fokozatosan adagolni az infókat, az úgy valamiért mindig izgalmasabb. :D
      Köszönöm/jük, hogy írtál, tényleg rengeteget jelent, ha tetszik. :)
      Ölel, J. <3

      Törlés
  3. Drágák, elsősorban drága J. Samuels! ♥

    Nem tudom mit írhatnék. Ha azzal jövök, hogy csodálatos, és egyszerűen imádom; nem mondanék újat, igaz? Pedig ez az igazság! Nagyon imádom a designet, a fejlécet, az írás stílusotokat, magát a történetet! Annyira örülök, hogy egy ILYEN Michael-es sztoriba botlottam, és nem egy sablonos tucatba. Hiszen annyira egyediek vagytok! Komolyan.
    Nem tudom, sosem ment nekem ez az egész "kommentírásdi", mert egyszerűen képtelen vagyok valami újag közölni a szerkesztő(k)-vel/el.

    Egyszóval; már most imádom.

    Ölel titeket, Bo ♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Bo!
      Haha, nem vagy egyedül, én sem tudom, mit is írhatnék most, elképesztően jól esett a kommented. A design dolog az én érdemem, szóval köszönöm, a történetet viszont inkább Zoé teszi különlegessé, szóval ezt a pontot az ő nevében is köszönöm. Igyekszünk nem tucatszámba menni, remélem, a továbbiakban sem okozunk csalódást ilyen szempontból.
      Mi pedig Téged imádunk, és még egyszer köszönöm/jük szépen. :)
      Ezerszer ölel, J. <3

      Törlés
  4. Ahj, Drágáim!
    Nem is tudom hol kezdjem, annyira fusztrált vagyok, teljesen átadtátok az érzelmeket és most én is érzem Angie fájdalmát.
    A történet alapja nagyon érdekes, habár még sok dolog nem derült ki, mégis felkeltettétek az érdeklődésem. Az már csak egy plusz dolog, hogy Mikey az egyik főszereplő! :)
    Nem titok, hogy mind a ketten nagyon tehetségesek vagytok, de ez csak megerősített abban, hogy a tehetség nem ismer határokat. Szerintem ez a blog még jobban összehoz majd titeket, de azt kell mondjam, hogy már most összhangban vagytok. Félelmetes mennyire hasonlít a stílusotok!
    Nagyon sok sikert kívánok nektek és nagyon várom a folytatást!
    Nagy ölelés! <3
    Ninon xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Ninon!
      Hűha, egy ilyen komment után én sem tudom igazán, hol kezdjem. Először is talán azzal kellene, hogy iszonyatos nagy örömet okoz, ha átérezted, hisz ez lett volna a cél, az egész lényege. Az pedig külön boldogságot okoz, hogy esetleg még érdekel is a folytatás. :D
      Köszönjük, el nem hinnéd, mennyit jelentett most ez a néhány sor, komolyan, nem is tudok mit reagálni, tényleg, csupán annyit, hogy köszönjük szépen. :)
      Ezerszer ölel, J. <3

      Törlés
  5. Drágák!
    Bevallom, már régóta elakartam olvasni a részt, de még csak most volt időm rendesen leülni, és végig olvasni. Lehet, hogy az is közrejátszott abban, hogy még csak most olvastam el, hogy még (hangsúlyozom MÉG) nem vagyok annyira oda az 5SOS-ért, bár azt hiszem, hogy ez nem lesz sokáig így, hiszen Zoé segíteni fog ebben! ;) Na de hogy milyen volt a fejezet? Hihetetlen, és egyből megfogott. Nagyon. Sőt, a végére teljesen oda, meg vissza voltam Mikey-től.
    Furcsa érzések kavarogtak bennem, miközben olvastam. Egyrészt teljesen átéltem Angie helyzetét, gyönyörűen leírtad J. Samuels, le a nem létező kalapommal! :)
    Teljesen biztos vagyok benne, hogy a következő fejezetek is csodálatosak lesznek, hiszen mind a ketten óriási tehetséggel rendelkeztek, és ha ezt a kettőt összerakjuk, akkor egy csoda keletkezik. :) Összhangban működtök egymással, ami nagyon fontos, ha egy blogot ketten óhajtatok írni!
    Izgalommal várom a következő fejezetet és nagyon sok sikert kívánok a bloghoz! :)
    Ölellek titeket,
    Lexii <3

    VálaszTörlés